Egy különös téma foglalkoztat egy ideje
már. Most, hogy itthon vagyok jó pár hónapja a családommal, nagyon sokat
gondolok a munkahelyemre, ahol szerettem dolgozni. Ami a feladatom volt, azt
bár sokszor nem kedveltem, de az embereket igen megszerettem, és nagyon a
szívemen vannak a mai napig. És el kell árulnom, hogy még hiányzik is. Pedig
számos nap volt már az állapotosságom végén, amikor alig vártam, hogy végre
letegyem a lantot.
Sokszor találkozom olyan családos emberekkel, akik végtelenül fáradtak és kimerültek, de nyomják a munkát egy vagy akár két műszakban, és közben próbálják ellátni a családjukat is. -"Kell a pénz!" -"Azért csinálom, hogy nekik jó legyen!" -"Nem akarom, hogy olyan életük legyen, mint nekem volt!" ... és további sablonos megjegyzések röpködnek a levegőben.
Én is voltam ilyen helyzetben: szerettem a szerkesztői munkát, szinte észre sem vettem, ha túlórázni kellett. Mikor hazaértem, indult a gyors házimunka, a főzés, a lefektetések... Rá kellett, hogy döbbenjek egy hosszabb szabadság alatt, hogy konkrétan kimaradok a gyerekeim életéből! Fogalmam sem volt, hogyan tanulnak, mivel töltik a délutánjaikat, vannak-e barátaik, mit szeretnek csinálni... Elláttam az életszükségleteiket, de közben a legfontosabbat kifelejtettem: a szívüket és a lelküket.
Nagyon rosszul éreztem magam, amikor erre a felismerésre eljutottam. Ezek után
épp változott a munkaköröm, aminek abszolút nem örültem. Az embereket magam
körül nagyon szerettem, de a munkámban már nem leltem annyi örömöt, mint a
szerkesztésben, mert több lett a felelősség és a megoldandó probléma. Így
összeadódott az, hogy már nem móka és kacagás a munkahely, nem a hobbim, hanem
igazi „munkahely illatú” kötelesség. Mindezek mellett még ott égetett a
felismerés a lelkemben, hogy a családommal is kell lennem, és őket Isten számon
fogja egyszer kérni rajtam.
Kimerültem. Testileg, lelkileg, és fizikálisan is.
Megnyertem egy magas vérnyomás problémát, és sajnos a pánik rosszulléteim is
sokasodtak. Úgy éreztem, két tűz között vagyok: család, vagy munka. Amikor már
annyira elgyengültem a kimerültségben, hogy felkelni sem tudtam (se a
családomról, se a munkámról nem ment igazán a gondoskodás), akkor végre
odafordultam az egyetlen megoldáshoz: az élő Istenhez.
Az én Atyám ekkor békességet adott, meg új célokat, és
egy nagyon fontos dolgot vésett a szívembe:
az Úr először a családunkat kéri majd számon rajtunk. Ha felmegyünk a
Mennyországba, és meg fogja kérdezni tőlünk: „Mindent megtettél értük, és az ő
üdvösségükért, amit megtehettél?”, vajon mit mondhatnék?
Csak őutánuk jöhetnek más emberek, barátok, munkatársak stb.
Tehát megértettem, hogy Isten nem akarja azt, hogy a
családomat feláldozzam a munkahely oltárán. Egy okosabb időbeosztásra
késztetett, és határozottságra is, mikor arra volt szükségem. Szerettem a
munkahelyem, de már nem az volt az első. Első a család lett, és hogy én
megtegyem értük, amit Isten rám bízott. Az anyagiakról Ő fog gondoskodni. Ha
van munkahely, azon keresztül, de ha nincs, akkor máshogyan. De gondoskodik!
Ez persze nem vonhat maga után egy felelőtlenséget, hogy valaki csak azért nem
dolgozik semmit, mert majd az Isten megáld. Ahogyan az Ige is írja:
"Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és
amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a
holtak hazájában, ahová menned kell!" (Prédikátor könyve 9:10)
Meg kell tennünk, amit megtehetünk, hogy anyagi
javaink legyenek, valamint a gyermekeinknek legyen mit enniük, de ez nem mehet
az ő üdvösségük rovására, vagy az ő testi, lelki, szellemi fejlődésük kárára.
Ezzel senkit nem bátorítok arra, hogy hagyja ott a
munkahelyét, inkább arra, hogy egy helyes fontossági sorrendet kell
felállítanunk, amihez aztán tartja magát az ember a robotolós napokon is. Ne
szaladjon el mellettünk az ÉLET, amíg nyomjuk a mókuskereket!
Ha kimerültél, menj el sportolni, menj a gyerekekkel
játszótérre, és csak nézd, milyen ügyesek, mennyit fejlődtek, ülj le velük
játszani, ahol megismerheted az ő kis személyiségüket... Nem muszáj mindig
háromfogásos ebédet, vagy főtt kajcsit csinálni vacsorára. Egy zsíros kenyér
egy kártyaparti mellett talán sokkal jobban fog esni. ;)
A fontossági sorrend, amit én megértettem:
Isten – Család – Gyülekezet – Munkahely.
Áldást Nektek!
Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése