Nincs ott a Szent Szellem a gyülekezetedben? Akkor vidd oda!

Először is szeretném leszögezni, hogy az alábbi írás nem olyan esetek ellen készült, amikor valaki kap Istentől egy elhívást, és emiatt egy másik gyülekezetbe, városba megy. Írhatnám azt is: "Akinek nem inge, ne vegye magára." Mindazonáltal: "Ami rossz, azt kivessétek, ami jó, azt megtartsátok." (1Thessz 5:21) :)

Az utóbbi időben egyre többet találkozom olyan emberekkel, akik oda mennek szívesen, ahol a Szent Szellem megnyilvánulásai, és ajándékainak megnyilvánulásai rendszeresek és látványosak, akár minden alkalmon. Sokakban, sajnos jórészt fiatalokban, kialakult az "oda megyünk, ahol a Szent szellem van" gondolkodásmód.

Ezzel kapcsolatosan írom le nektek az én bizonyságomat, hogy engem mire vezetett Isten ez ügyben. Ismétlem: engem! Lehet, hogy más valakit másra vezet, de érdemes elgondolkodni ezen, mint Isten dolgain úgy általában.

Nekem is volt ilyen időszakom. Nagyon bosszankodtam amiatt, hogy a gyülekezet, ahova jártam, egyszerűen üresnek tűnt, meg laposnak. Az idősek a fiatalokat okolták, hogy a túl hangos zenéjük "elijeszti" a Szentlelket, a fiatalok pedig az időseket vádolták, hogy a hagyományaik és a tradícióik megölik a fejlődést, ami nem tetszik Istennek, és ezért nem áldottak az alkalmak. Ugyanitt hallottam tanítást arról, hogy ha nem nyilvánul meg rajtad Isten Szentlelke (nyelveken szólással, földön fekvéssel, térdelve sírással stb.), akkor az azt jelenti, hogy bűneid elválasztanak Istentől, és nincs elég hited.

Nem tudtam igazából, hogy minek vagy kinek higgyek. Annyit persze éreztem, hogy lapos az istentisztelet, és én egymás után nem kapok semmit az alkalmakon, semmilyen üzenetet az Úrtól. Kerestem hát a megoldást, és elmentem olyan gyülekezetbe, amely híres volt az ilyen megnyilvánulásokról.
Csak álltam ott a dicsőítés alatt, és álltam..., és vártam..., mikor történik már valami. És nem történt semmi. Az igehirdetés nem érintett meg. Azután beszélgettem egy lelkigondozóval, aki azt mondta, bizonyára meg vagyok kötözve a múltam miatt, és szabadító szolgálatra kell mennem. Hát elmentem... Érdekes volt, hogy 2 óra imádság után sem történt semmi. Azt mondta a szolgáló, hogy nem tud mit csinálni velem, ha egyszer nincs elég hitem.

Így aztán már igazán pocsékul éreztem magam! Megkötözött, hitetlen, „szentlelketlen” vagyok?

Majd egy alkalmon, egy "nagy szolgálóhoz" odamentem sírva, hogy szabadítson meg, neki csak egy szavába kerül bizonyára. Ő ezt mondta nekem határozottan:

"Hagyd abba! Ne menj emberekhez, egy ember sem segíthet neked!" Na, itt összetörtem. Szuper, hát senki sem segíthet? Ennyire rossz vagyok? De akkor folytatta: "Egyedül Istenhez fordulj! Üresítsd meg magad, és csak Vele beszélj! Ő a Mennyei Apukád, aki nagyon szeret téged, és nagy örömét leli benned."

Elgondolkodtam, és valóban elkezdtem keresni Istent. A környezetem persze megijedt, hiszen nem mentem gyülekezetbe, pedig én minden reggel szívből kerestem az Urat. És Ő jött is, és átformált. Lecsendesítette a bennem lévő nagy csatazajt, és azt mondta: "Ezeket a csatákat nem neked kell vívnod, én már megnyertem neked."

Akkor megértettem végre, hogy Isten jelenléte, a Szent Szellem, jó esetben ott van, ahol mi vagyunk. Ugyanis Ő betölt minket tetőtől talpig, megtölti a szívünket, lelkünket, elménket. Ő ott van velünk a konyhában, a fürdőszobában, bárhol, ahol mi Hozzá szólunk. Sokszor imádkoztam a konyhában térdelve és sírva: pedig csak elkezdtem mosogatás közben imádkozni, erre közel jött az Isten hozzám.

Tehát ha Isten jelenléte ott van, ahol mi, akkor bizony keményebbet is kell mondanom. Ha nem érzed Isten jelenlétét a gyülekezetben, ha az üzenetek nem szólnak hozzád, ha úgy érzed, "Lelketlenek" lettek az alkalmak, akkor kezdd el megvizsgálni először önmagadat.

Lehet keresni a hibát a pásztorban, a vezetőkben, az idősekben vagy a fiatalokban, a padokban, az orgonában vagy a dobokban és a hangfalakban.... De a hiba nem ott van, hidd el!

Isten alkotta meg a gyülekezetet. Isten akarata volt, hogy létezzen. Miért? Azért, hogy más emberek felé szolgáljon, és vigye az evangéliumot. Nem azért alkotta, hogy a keresztény emberek saját sebeiket nyaldossák, miközben egymást újra és újra megmarják. Isten misszióra hívott el minden gyülekezetet!
Mivel Isten akarta a te gyülekezetedet, és az enyémet is, ezért adott bele embereket. Csodálatos embereket, akiket csodálatos ajándékokkal áldott meg. Igen, jól látod, van hibájuk, sőt, lehet, hogy bűneik vannak, de neked nem az a dolgod, hogy ezzel foglalkozz (kivéve, ha Isten kéri ezt tőled, és erről meg vagy bizonyosodva).

Isten ezeket a csodálatos embereket egybegyűjtötte a különböző adottságaikkal és ajándékaikkal azért, hogy missziózzonak, Istennek gyűjtsék a gyermekeket, és emberi életek változhassanak meg. Igen, erre van a te gyülekezeted is elrendelve. Szerinted nincs ott a Szent Szellem? Akkor vidd Őt oda te magad! Addig imádkozz és kérd Istent, hogy töltsön meg téged szeretetével, amíg meg nem érzed azt, amikor belépsz a gyülekezetbe, és ránézel a testvéreidre: "Igen, hazajöttem. Ez az a hely, ahol Isten látni akar. Gyere, testvérem, szolgáljunk együtt!"

 

Ahogyan Pintér Béla egyik dalában is van:

 

Az élet olyan, mint egy nagy csatatér,

A harcban dől el az, hogy ki mennyit ér.

Itt nem sokat számít a hírnév, a lájk,

Csak a térdünkön állva megvívott csaták.

Néhány harcos félreértette,

A társa ellen használta fegyverét.

Voltak nagy harcok, és kemény csaták,

Nem egymás kezét fogtuk, hanem egymás nyakát!

Valóban, az elmúlt vad időkben én is azt látom, hogy sokan egymás nyakát fogják ahelyett, hogy megfognák testvérük kezét, és azt mondanák: "Szeretlek úgy, ahogy vagy! Te nem szeretsz? Nem baj, majd akkor én szeretlek téged!"

Hiszem, hogy a szeretet a legnagyobb fegyver a keresztények kezében! Nem egyszer láttam már sátánista embert megbénulni a felé kimutatott isteni szeretettől! Tapasztaltam, hogy ha megnyitjuk a szívünket Isten szeretete és jelenléte előtt, és lecsendesítünk magunkban minden "emberit”, akkor újrakezdhetünk mindent, és gyülekezeteink végre betölthetik azt a küldetést, amire az Úr elrendelte őket.
El tudod ezt hinni? Én igen!

Azt is megtapasztaltam, hogy ha nem tetszik a környezeted, nem tetszik a gyülekezeted, a munkahelyed, a családod..., akkor szeress jobban, és vidd oda Isten jelenlétét. Így történhet meg az, hogy a gyülekezetbe beviszik a testvérek a kicsi lángocskákat a szívükben, és ott egy hatalmas tűzzé forrnak össze, amely világít és meleget ad az oda érkező emberek számára. 

Ez simán megtörténhet. 

Ma. 

Veled is. 

A gyülekezeteddel is.

Isten áldja meg ezeket a gondolatokat a szívedben, lelkedben, és elmédben.

Itt hagyom a végére Pintér Béla dalát, hallgassátok szeretettel:

https://www.youtube.com/watch?v=XHSXYWpZs8k

Judit

5. csodánk születése-Levente

Mint ahogyan azt már leírtam egy előző bejegyzésemben, Levente "megérkezése" a pocakomba nem volt éppen szokványos. Itt elolvashatod, ha még nem láttad: https://keresztenyanya.blogspot.com/2021/08/legyen-uram-ahogy-te-akarod-legszebb.html

Hálás vagyok nagyon, hogy Isten mellettem volt, és támogatott a várandósságom alatt. Amíg dolgozni kellett, abban, és a diétában is az utolsó napig. Magas vérnyomásos és GDM-es kismamaként minden elég rizikós volt végig. Ráadásul épp a terhesség időszakában egy költözést is végigcsináltunk, amiben Isten szintén nagyon megerősített, és mindenféle segítséget megadott nekünk. 
A legvégéhez közeledve már jó pár este eltelt úgy, hogy azt éreztem, nem sokáig bírom már.

Vércukorértékeim ahelyett, hogy romlottak volna, folyamatosan javultak, és az inzulinigényem is egyre csökkent. Ez NAGYON ritka, ezt is Isten csodájának éltem meg. 
Majd jött egy este, mikor is a jóslófájások elkezdtek erősödni, de még rendszertelenek voltak. 4-5 óráig is eltartottak. Elmentem tusolni, mondván, ha még utána is lesznek, akkor indulunk. Lassan, de elmúltak. Ez egy egész éjszakát átölelt, ezért borzalmasan kifárasztott. Azt gondoltam, ez már a vajúdás kezdete. 
Másnap még vinni kellett a lányokat suliba, és a feladataimat is el kellett látnom. 
Akkor este megint kezdődtek a fájások. Az volt a kérésem Isten felé, hogy ha lehet, akkor éjszaka szüljek, hogy a cukrommal és az evéssel ne kelljen foglalkoznom, és hogy ne hiányozzak a gyerekek hétköznapjaiból olyan sokat. Ez igencsak megvalósulni látszott, hiszen egyre erősebb fájásaim lettek, és már nem is jóslóak. Bementünk hát a kórházba. Örültünk, hogy minden a terv szerint halad. 
Az ügyeletes doktornő megvizsgált, majd közölte: ezek még nem igazi fájások, és a baba is nagyon fent van, esze ágában sincs még megszületni. Teljesen összetörtem, hiszen én érzem, amit érzek! Rátettek fájásmérőre, ami persze semmit nem jelzett. A szülésznő is kissé hitetlenkedve kérdezte: "Ez az ötödik babája, hát nem tudja már, mi a jósló, és mi az igazi fájás?"

Dehogynem! Tudtam, hogy ezek magyon is igaziak. Azt mondták, feküdjek le és pihenjek, majd másnap megbeszéljük az orvosommal, hogy mi is legyen. Haza kellett küldenem a férjemet is, aki szintén kérdően nézett rám. Annyira bénán éreztem magam, miközben csak fájt, és fájt, és fájt...

Lefeküdtem, hajnali ötkor el is aludtam. Nem kell mondanom, hogy mennyire kifáradtam. A fájásaim csendesedtek, sőt másnap délre már el is múltak. Nem értettem... "Istenem, most ezt miért? Már kétszer megindult, és mégsem? Hát tényleg nem tudom, mikor kell szülnöm? Vagy csak bemagyarázom magamnak? Egyszerűen nem értettem, miért kell bent lennem a kórházban. Én nem ezt kértem, Istenem..."
A következő éjszaka csináltak egy terheléses vizsgálatot, oxitocint kaptam, ismét jó erős fájásokat üdvözölhettem. A szomszéd szobákban két nő szült éppen: egyikőjük hangosabban, a másik csendesen. Végighallgattam. Én csak szerettem volna, de a fájásokon kívül nem történt semmi. Ekkor úgy döntöttem, dicsőítést hallgatok, és imádkoztam is az éppen szülő nőkért, hogy Isten enyhítse a fájdalmukat, gyorsítsa fel a folyamatokat. Ők megszültek, én nem. Viszont ismét vajúdtam egy fél éjszakát. A szívhang megint leesett, pont úgy, mint az egyik ctg-n. Ráadásként a vércukrom is lezuhant. Fura volt nekem ez a "véletlen" egybeesés. Bár mindegyik vajúdásnál leesett egy pillanatra a pici szívhangja, és lezuhant az én cukrom is, de jött az orvos, és azt mondta: pihenjek egy napot, mert nem történik semmi a fájásokon kívül, ám másnap, a 38. hét betöltekor megindítja, ha addig nem indulna. 
Sírva mentem vissza a szobámba, vagyis mentem volna, mert át kellett költöznöm. Egy olyan ágyat kaptam, amire egy fellépőn keresztül lehetett csak felmenni, mert elromlott az elektronikája, nem lehetett lejjebb engedni. Nagyon el voltam keseredve a kapott szoba miatt is, hiszen mindenhol folyt a tusoló, csak ott nem, ahol kellett volna, az óra sem volt jó, az ágyam szintén gáz volt...

DE! A kilátás a város templomtornyára nézett, láthattam még a napfelkeltét is.

Néztem, és egyre csak azt kérdezgettem: "Uram, mi a Te akaratod? Mi zajlik most kürülöttem? Elhagytál? Miért hagysz szenvedni? Hol az álomszülésem? Én kértem, és imádkoztam mindenért... Hol vagy?"
Ezután lettek szobatársaim is. Igaz, magamban elégedetlen voltam egy pár dologgal kapcsolatosan, mégsem álltam be abba a szitkozódásba, amit tőlük hallottam. Pedig ők már megszültek, babázhattak volna, ám cseppnyi öröm sem volt az arcukon, csak az elégedetlenség. Elhatároztam, én ebbe nem fogok beállni! 

Végre eljött a nagy nap: megérkezett a párom is, én pedig mehettem be a szülőszobára, indítják. A fájásmérés alatt hallottam, hogy rólam és a cukromról beszélnek. Kimentem, és szóltam, hogy nekem a diétás orvos mindent leírt, hogyan kell elosztanom az inzulint és a cukrot, amíg szülök. A papírt még csak meg sem nézték, azt mondták, bízzak csak a főorvosnőben, ő tudja. Oké, szépen engedelmesen visszamentem. 
Majd kezdődött a buli. Burokrepesztés. Nagyon nehezen ment, az orvos elégedetlenkedett: "Ez nem jó, nagyon fent van, nem jó így, na, de csak sikerült." Pici folyás volt csak, ezért az orvos azt kérte, feküdjek le, amíg a baba be nem áll. Az oxitocint rámkötötték, az adagot egyre emelték, a fájások alakultak. Elérkezett az evés ideje, szóltam is. Bekötötték a cukros infúziót. Majd jeleztem, hogy sétálni szeretnék. Azt mondták, nem lehet, mert a baba feje nem jól áll még. Jó, hát akkor várunk. Már szerettem volna, hogy a párom masszírozhassa a hátamat, meg hogy labdán, és sétálva vajúdhassak. Közben a cukor lefolyt, és nem kötöttek másikat. Néztem ám nagyot, gondoltam, ez így nem lesz jó! Szóltam Lacimnak, mérjen rá a cukromra, mert nagyon rosszul érzem magam. Lement 2,3-ra. Gyorsan cukros teát hoztak, meg szőlőcukrot, és keresték a diétás orvost is. Ám hiába a visszakötött infúzió, meg a cukros tea, igaz az értékem visszaállt 7,4-re, de én a kezemet sem tudtam felemelni!!! Valami nem jó! Mondtam is a férjemnek: "Túl gyenge vagyok, ez így hogy fog menni? Mi a baj vajon?" 
Előkerítették végre az orvosomat. Ránézve a ctg-re, annyit mondott a szülésznőnek: "Ez így nem lesz jó!" Oxigént kaptam. Én nem akartam, hányingerem is volt tőle, majd hánytam, de ők csak erősködtek. "Miért kell oxigén? Sosem kellett nekem. Meg bírom én szülni, csak jöjjön vissza az erőm." -mondtam Lacinak, akinek az arca egyre aggódóbb lett. Kis idő múlva már beszélni is alig bírtam! Az orvos újra bejött, megvizsgált: "Judit, nem hősködünk tovább! A baba feje nem állt be, a kicsi nem jön lejjebb. Szekció kell. Rendben?"
Szekció? Császár? Hááát, ha Isten így akarja, biztosan tudja, mit csinál. Papírokat kellett aláírnom, közben a fájások már az egekig emelkedtek, az oldalam fájt, a hasam ferde volt, alig bírtam írni... 
Altatóorvosok, nővérek jöttek-mentek, átraktak egy másik ágyra, műtő, szuri, lefekvés, paraván, lökdösik a hasamat... Biztosan fertőtlenítővel kenik. - gondoltam. Közben már ordított is az arcomba az én kis nyálkás békám. Nem fertőtlenítés volt, hanem addigra már meg is csinálták. A babát elvitték, apának odaadták a mellkasára. Lacimnak ez hatalmas élmény volt! 
Miután összestoppoltak, odahozták az arcomhoz Leventét. Összebújtunk. Ő is jól van, én is jól vagyok. ÉLÜNK!

Visszavittek a szobába, ahol a párom mérte a cukromat, és figyelt rám. Az apák csak egy órát lehetnek benn, ez az ún. "aranyóra". De Laci maradhatott. Még ehetett is, mert már ő is rosszul volt a sok izgalomtól. A lábaim zsibbadtak voltak. Csak néztem őket, és le voltam döbbenve, hogy nem bírom mozdítani. 
Rendkívül nagy fájdalmak következtek ezután. Megállapítottam, hogy ezerszer jobb a sima szülés, mint a császáros. A sima szülés csak a szülés alatt fáj, a császározás után pedig napokig, hetekig, hónapokig.

A szobánkban a többiek még mindig elégedetlenkedtek, de az én szívemet a hála töltötte el. Hálás voltam Istennek, hogy élhetünk. Mint kiderült később, Levente szívműködése egyre inkább beszűkült. Ahogyan erősödtek a fájásaim, egyre több oxigénre volt szüksége, ezért kellett nekem a maszk. Ráadásul vállal előre helyezkedett el, és V alakban feküdt a hasamban. Akármilyen hős lettem volna, nem bírtam volna megszülni anélkül, hogy ne tört volna neki a nyaka, vagy a válla. Azt mondta az orvos, hogy igazából egymás ellen dolgoztunk, és ezt már az én szervezetem sem bírta. 

Szépen visszaállt Levinek is, nekem is a cukrom. A tejcsi is beindult. Leventém értékei egész jól alakultak, de azért szükséges volt még neki két napig kapnia a cukrot. Nekem viszont nagyon nehéz volt mindenféle mozgás. El sem tudtam képzelni, hogy otthon majd hogyan fogom ellátni! De apuci és Mama is rengeteget segítettek nekem. A hat hét pihi nekem bizony hat hét volt! Négy hétig le sem mentem az emeletről, mindent felhoztak hozzám. 

Ma már tudom, azért nem engedte Isten a három vajúdást végig, mert abból baj lett volna, ezért mindig megállította. Akkor nem értettem, ma már hálás vagyok. Isten angyalai őrt álltak mellettem. 

Hálás vagyok Zsuzsi csecsemős nővérnek, aki úgy segített, hogy a korlátozott mozgásom ellenére rám tette ruha nélkül Leventét, ami hihetetlen sokat jelentett a lelkemnek! Hiszem, hogy ez a babának és a mamának is fontos, hiszen spontán szülésnél is, mint valami jutalom, eltöröl minden előtte történő szenvedést.

Néhányan körülöttem nem voltak elégedettek, ezért már azt gondoltam, velem lehet a baj. Aztán rájöttem, hogy hibát bárhol lehet találni (pl. egy kényelmetlen ágy), de a lényeg az, hogy mi mire nézünk, mit akarunk meglátni! Én bizony örültem nagyon, hogy élek én is, és a kisbabám is.

Már előre ijesztgettek, hogy az egyik nővér milyen mogorva (tapasztalatból tudtam jól, hogy 12 óra talpalás után nagyon nem egyszerű mosolyogni), ezért azt gondoltam ki, hogy én bizony csalok mosolyt az ő arcára! Minő meglepő, utána már cseppet sem tűnt mogorvának.

Mindamellett, hogy mennyire szuper a személyzet az elképesztő nyomás hatására, és hogy a felszereltség is mennyire sokat fejlődött, azt gondolom, hogy mi, kismamák, is nagyon sokat tehetünk azért, hogy ez megmaradjon. Igen fontos, hogy a takarító kapjon egy "Köszönöm!"-öt, hogy a nővérek, szülésznők is kapjanak kedves szót, miközben értünk dolgoznak, és az orvosokat megilleti a kellő tisztelet, és hogy megbízzunk bennük végig.

Összességében nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy egészségben megszülethetett kisfiunk, Tímár Levente, 3350g-mal, 50cm-rel, október 29-én.

Köszönöm, hogy végigolvastad! :) Remélem, áldást nyertél belőle.

Judit