November és December hónapban, úgy éreztem hogy összeprésel Isten a szeretetével. Nem csak hogy azt éreztem, hogy nem vagyok méltó rá, hanem hogy nem tudom elviselni...
Kérdeztem a bátyámat, ő érzett e már ilyet? Azt mondta nem érzett ilyet, de szeretne... :)
Rengeteg áldás ért minket egymás után, és egymás után kaptuk a válaszokat az imáinkra. Elképesztő időszak volt, de féltem...
Attól féltem hogy most már ennyi jó után csak rossz jöhet... féltem a karácsonytól, nehogy valami tragédia történjen. Azután jött a szülés is..attól nem volt időm félni, viszont két napig nem nagyon hozták le a kicsi lányt, de mint kideült csak azért mert nem volt bent gyerekorvos.
A félelem sokszor ellopta volna az örömömet, de felismertem ezt a makacs szörnyet és az áldásokra inkább hálaadással válaszoltam, még akkor is, ha tudtam és éreztem az én hála adásom édes kevés ilyen nagy áldásokkal szemben... Istenem hogyan háláljam meg??? Majd egy nap választ kaptam Istentől:
"Én oda adtam a Fiam életét, hogy most megáldhassalak, te odaszántad az életedet és a családod életét, a házasságodat Nekem és a szolgálatomnak... nem kell meghálálnod, hiszen te sem fizetsz a családtagjaidnak a karácsonyi ajándékokért, csak elfogadod."
Már sajnálom hogy nem csak elfogadtam Isten szeretetét, hanem úgy éreztem elviselnem kell azt.
Hatalmas erő és dolog az ő szeretete, szerintem a LEGHATALMASABB ERŐ A FÖLDÖN A SZERETET, AZ ISTEN SZERETETE!!!
Áldás!
Judit
