Sokszor eszembe jut hogy milyen voltam gyereknek, tininek. Hogy milyen életem volt, és milyen életem lenne most ha nem Ismertem volna meg Istent. Most kegyelemben élek. Van egy csodálatos férjem, aki nem iszik, nem dohányzik, annyit dolgozik hogy a családdal is lehessen, nem kárhoztat semmiért ha elrontok valamit, nem káromkodik, nagyon szereti a gyermekeit és engem, hűséges hozzám még gondolatban is és ami a legfontosabb, hogy szereti és szolgálja Istent. Ha régen azt mondják ilyen férjem lesz, jót nevettem volna és azt mondtam volna hogy ilyen nem létezik. De volt egy pont, ahol Isten azt kérte hogy válasszak.
Miután apukám öngyilkos lett, volt lehetőségem megtérni és közel kerülni Istenhez 16 évesen. Kollégista voltam jó messze a 'kontrolltól'. Igyekeztem Istennel maradni, de nem keresztény szobatársakkal, keresztény barátok nélkül nem nagyon ment. Inkább kezdett kettős életem kialakulni... pedig tudtam honnan mentett ki Isten. Lett egy nem keresztény barátom. Nagyon jól megértettük egymást. Mégis egy idő után ő már többet akart mint a kezemet fogni. Egyszer kétszer, eltereltem ügyesen a témát, mégis egy este tudtam választanom kell... Mert ha a barátot választom és lefekszem vele, akkor annyi a testi tisztaságnak és onnantól valószínűleg nehezebb lesz bűntelenül élni... Tehát Isten, vagy ez a fiu akivel annyira szerelmesek vagyunk.
Erősebb volt az Isten felé érzett szerelmem. Könnyek között mondtam Istennek, hogy tudom hogy választanom kell és én Őt választom, de cserébe adjon nekem egy olyan férjet aki jó képű és nagyon nagyon szeret!!! Nem gondoltam hogy ebbe a szóba " szeret" igazából minden beletartozik. Tehát szakítottam azzal a fiúval, és mondtam neki hogy ne kérje hogy megmagyarázzam, de remélem hogy hamarjában talál majd valaki mást aki hozzá való.
A szakítás után kb. fél évre megismerhettem Lacit. Aki annyira nagyon szeretett engem, hogy két évig "csak" udvarolt és egymást segítve sikerült tisztán megélnünk az udvarlást.
Azóta is hálás vagyok azért a döntésemért. Hálás vagyok , hogy Isten kimunkálta bennem először a szerelmet Ő felé, azután megadta azt aki igazán szeret engem. Csodás férj, apa és a legjobb barátom akire mindig számíthatok. Csak reménykedem benne hogy Isten megengedi hogy hosszú életünk legyen együtt és felnevelhessük a gyermekeinket és boldogan éljünk még öreg korunkban is egymás mellett. Ha csak addig nem jön vissza az Úr Jézus! :)
Iszonyatos gyerekkorom után az én gyermekeimnek most megadhatom hogy boldog gyerekkoruk lehet, ahol anyáék nem kiabálnak és verekednek egymással, ahol nem kell félni a holnaptól, ahol nem bántalmazzák szexuálisan, ahol nem káromkodnak és nem dohányfüstben kell kelniük és feküdniük. Nagyon mérges is vagyok amikor nem értékelik ezt hanem teljesen normálisnak tartják... aztán rájövök hogy nem tudhatják milyen a "másmilyen élet". Próbálok mesélni nekik arrol hogy ma már nem ez a természetes egy családban és az sem természetes hogy anya meg apa együtt vannak... de nem értik. Nem baj. De boldognak kellene lenniük és nem mindig azok mert arra néznek mi az ami "nincs".
Nem rég én is erre jöttem rá. Keveset nézek oda vissza, ahonnan Isten megmentett ez miatt már nem is értékelem sokszor azt ami "van" csak azért nyavajgok ami "nincs".
Változnom kell, ahhoz hogy megelégedett keresztény nő legyek. Szeretnék elégedett lenni és boldog! Minden adott hozzá, csak a szívemet kellene más felé fordítani és végre fel kell fognom hogy a "régi elmúlt és újjá lett minden"!!
Mára ennyit... egyébként iszonyatos próbákban vagyunk most, de remélem segítenek ezek a dolgok ahhoz hogy közelebb kerüljek Istenhez! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése