5. csodánk születése-Levente

Mint ahogyan azt már leírtam egy előző bejegyzésemben, Levente "megérkezése" a pocakomba nem volt éppen szokványos. Itt elolvashatod, ha még nem láttad: https://keresztenyanya.blogspot.com/2021/08/legyen-uram-ahogy-te-akarod-legszebb.html

Hálás vagyok nagyon, hogy Isten mellettem volt, és támogatott a várandósságom alatt. Amíg dolgozni kellett, abban, és a diétában is az utolsó napig. Magas vérnyomásos és GDM-es kismamaként minden elég rizikós volt végig. Ráadásul épp a terhesség időszakában egy költözést is végigcsináltunk, amiben Isten szintén nagyon megerősített, és mindenféle segítséget megadott nekünk. 
A legvégéhez közeledve már jó pár este eltelt úgy, hogy azt éreztem, nem sokáig bírom már.

Vércukorértékeim ahelyett, hogy romlottak volna, folyamatosan javultak, és az inzulinigényem is egyre csökkent. Ez NAGYON ritka, ezt is Isten csodájának éltem meg. 
Majd jött egy este, mikor is a jóslófájások elkezdtek erősödni, de még rendszertelenek voltak. 4-5 óráig is eltartottak. Elmentem tusolni, mondván, ha még utána is lesznek, akkor indulunk. Lassan, de elmúltak. Ez egy egész éjszakát átölelt, ezért borzalmasan kifárasztott. Azt gondoltam, ez már a vajúdás kezdete. 
Másnap még vinni kellett a lányokat suliba, és a feladataimat is el kellett látnom. 
Akkor este megint kezdődtek a fájások. Az volt a kérésem Isten felé, hogy ha lehet, akkor éjszaka szüljek, hogy a cukrommal és az evéssel ne kelljen foglalkoznom, és hogy ne hiányozzak a gyerekek hétköznapjaiból olyan sokat. Ez igencsak megvalósulni látszott, hiszen egyre erősebb fájásaim lettek, és már nem is jóslóak. Bementünk hát a kórházba. Örültünk, hogy minden a terv szerint halad. 
Az ügyeletes doktornő megvizsgált, majd közölte: ezek még nem igazi fájások, és a baba is nagyon fent van, esze ágában sincs még megszületni. Teljesen összetörtem, hiszen én érzem, amit érzek! Rátettek fájásmérőre, ami persze semmit nem jelzett. A szülésznő is kissé hitetlenkedve kérdezte: "Ez az ötödik babája, hát nem tudja már, mi a jósló, és mi az igazi fájás?"

Dehogynem! Tudtam, hogy ezek magyon is igaziak. Azt mondták, feküdjek le és pihenjek, majd másnap megbeszéljük az orvosommal, hogy mi is legyen. Haza kellett küldenem a férjemet is, aki szintén kérdően nézett rám. Annyira bénán éreztem magam, miközben csak fájt, és fájt, és fájt...

Lefeküdtem, hajnali ötkor el is aludtam. Nem kell mondanom, hogy mennyire kifáradtam. A fájásaim csendesedtek, sőt másnap délre már el is múltak. Nem értettem... "Istenem, most ezt miért? Már kétszer megindult, és mégsem? Hát tényleg nem tudom, mikor kell szülnöm? Vagy csak bemagyarázom magamnak? Egyszerűen nem értettem, miért kell bent lennem a kórházban. Én nem ezt kértem, Istenem..."
A következő éjszaka csináltak egy terheléses vizsgálatot, oxitocint kaptam, ismét jó erős fájásokat üdvözölhettem. A szomszéd szobákban két nő szült éppen: egyikőjük hangosabban, a másik csendesen. Végighallgattam. Én csak szerettem volna, de a fájásokon kívül nem történt semmi. Ekkor úgy döntöttem, dicsőítést hallgatok, és imádkoztam is az éppen szülő nőkért, hogy Isten enyhítse a fájdalmukat, gyorsítsa fel a folyamatokat. Ők megszültek, én nem. Viszont ismét vajúdtam egy fél éjszakát. A szívhang megint leesett, pont úgy, mint az egyik ctg-n. Ráadásként a vércukrom is lezuhant. Fura volt nekem ez a "véletlen" egybeesés. Bár mindegyik vajúdásnál leesett egy pillanatra a pici szívhangja, és lezuhant az én cukrom is, de jött az orvos, és azt mondta: pihenjek egy napot, mert nem történik semmi a fájásokon kívül, ám másnap, a 38. hét betöltekor megindítja, ha addig nem indulna. 
Sírva mentem vissza a szobámba, vagyis mentem volna, mert át kellett költöznöm. Egy olyan ágyat kaptam, amire egy fellépőn keresztül lehetett csak felmenni, mert elromlott az elektronikája, nem lehetett lejjebb engedni. Nagyon el voltam keseredve a kapott szoba miatt is, hiszen mindenhol folyt a tusoló, csak ott nem, ahol kellett volna, az óra sem volt jó, az ágyam szintén gáz volt...

DE! A kilátás a város templomtornyára nézett, láthattam még a napfelkeltét is.

Néztem, és egyre csak azt kérdezgettem: "Uram, mi a Te akaratod? Mi zajlik most kürülöttem? Elhagytál? Miért hagysz szenvedni? Hol az álomszülésem? Én kértem, és imádkoztam mindenért... Hol vagy?"
Ezután lettek szobatársaim is. Igaz, magamban elégedetlen voltam egy pár dologgal kapcsolatosan, mégsem álltam be abba a szitkozódásba, amit tőlük hallottam. Pedig ők már megszültek, babázhattak volna, ám cseppnyi öröm sem volt az arcukon, csak az elégedetlenség. Elhatároztam, én ebbe nem fogok beállni! 

Végre eljött a nagy nap: megérkezett a párom is, én pedig mehettem be a szülőszobára, indítják. A fájásmérés alatt hallottam, hogy rólam és a cukromról beszélnek. Kimentem, és szóltam, hogy nekem a diétás orvos mindent leírt, hogyan kell elosztanom az inzulint és a cukrot, amíg szülök. A papírt még csak meg sem nézték, azt mondták, bízzak csak a főorvosnőben, ő tudja. Oké, szépen engedelmesen visszamentem. 
Majd kezdődött a buli. Burokrepesztés. Nagyon nehezen ment, az orvos elégedetlenkedett: "Ez nem jó, nagyon fent van, nem jó így, na, de csak sikerült." Pici folyás volt csak, ezért az orvos azt kérte, feküdjek le, amíg a baba be nem áll. Az oxitocint rámkötötték, az adagot egyre emelték, a fájások alakultak. Elérkezett az evés ideje, szóltam is. Bekötötték a cukros infúziót. Majd jeleztem, hogy sétálni szeretnék. Azt mondták, nem lehet, mert a baba feje nem jól áll még. Jó, hát akkor várunk. Már szerettem volna, hogy a párom masszírozhassa a hátamat, meg hogy labdán, és sétálva vajúdhassak. Közben a cukor lefolyt, és nem kötöttek másikat. Néztem ám nagyot, gondoltam, ez így nem lesz jó! Szóltam Lacimnak, mérjen rá a cukromra, mert nagyon rosszul érzem magam. Lement 2,3-ra. Gyorsan cukros teát hoztak, meg szőlőcukrot, és keresték a diétás orvost is. Ám hiába a visszakötött infúzió, meg a cukros tea, igaz az értékem visszaállt 7,4-re, de én a kezemet sem tudtam felemelni!!! Valami nem jó! Mondtam is a férjemnek: "Túl gyenge vagyok, ez így hogy fog menni? Mi a baj vajon?" 
Előkerítették végre az orvosomat. Ránézve a ctg-re, annyit mondott a szülésznőnek: "Ez így nem lesz jó!" Oxigént kaptam. Én nem akartam, hányingerem is volt tőle, majd hánytam, de ők csak erősködtek. "Miért kell oxigén? Sosem kellett nekem. Meg bírom én szülni, csak jöjjön vissza az erőm." -mondtam Lacinak, akinek az arca egyre aggódóbb lett. Kis idő múlva már beszélni is alig bírtam! Az orvos újra bejött, megvizsgált: "Judit, nem hősködünk tovább! A baba feje nem állt be, a kicsi nem jön lejjebb. Szekció kell. Rendben?"
Szekció? Császár? Hááát, ha Isten így akarja, biztosan tudja, mit csinál. Papírokat kellett aláírnom, közben a fájások már az egekig emelkedtek, az oldalam fájt, a hasam ferde volt, alig bírtam írni... 
Altatóorvosok, nővérek jöttek-mentek, átraktak egy másik ágyra, műtő, szuri, lefekvés, paraván, lökdösik a hasamat... Biztosan fertőtlenítővel kenik. - gondoltam. Közben már ordított is az arcomba az én kis nyálkás békám. Nem fertőtlenítés volt, hanem addigra már meg is csinálták. A babát elvitték, apának odaadták a mellkasára. Lacimnak ez hatalmas élmény volt! 
Miután összestoppoltak, odahozták az arcomhoz Leventét. Összebújtunk. Ő is jól van, én is jól vagyok. ÉLÜNK!

Visszavittek a szobába, ahol a párom mérte a cukromat, és figyelt rám. Az apák csak egy órát lehetnek benn, ez az ún. "aranyóra". De Laci maradhatott. Még ehetett is, mert már ő is rosszul volt a sok izgalomtól. A lábaim zsibbadtak voltak. Csak néztem őket, és le voltam döbbenve, hogy nem bírom mozdítani. 
Rendkívül nagy fájdalmak következtek ezután. Megállapítottam, hogy ezerszer jobb a sima szülés, mint a császáros. A sima szülés csak a szülés alatt fáj, a császározás után pedig napokig, hetekig, hónapokig.

A szobánkban a többiek még mindig elégedetlenkedtek, de az én szívemet a hála töltötte el. Hálás voltam Istennek, hogy élhetünk. Mint kiderült később, Levente szívműködése egyre inkább beszűkült. Ahogyan erősödtek a fájásaim, egyre több oxigénre volt szüksége, ezért kellett nekem a maszk. Ráadásul vállal előre helyezkedett el, és V alakban feküdt a hasamban. Akármilyen hős lettem volna, nem bírtam volna megszülni anélkül, hogy ne tört volna neki a nyaka, vagy a válla. Azt mondta az orvos, hogy igazából egymás ellen dolgoztunk, és ezt már az én szervezetem sem bírta. 

Szépen visszaállt Levinek is, nekem is a cukrom. A tejcsi is beindult. Leventém értékei egész jól alakultak, de azért szükséges volt még neki két napig kapnia a cukrot. Nekem viszont nagyon nehéz volt mindenféle mozgás. El sem tudtam képzelni, hogy otthon majd hogyan fogom ellátni! De apuci és Mama is rengeteget segítettek nekem. A hat hét pihi nekem bizony hat hét volt! Négy hétig le sem mentem az emeletről, mindent felhoztak hozzám. 

Ma már tudom, azért nem engedte Isten a három vajúdást végig, mert abból baj lett volna, ezért mindig megállította. Akkor nem értettem, ma már hálás vagyok. Isten angyalai őrt álltak mellettem. 

Hálás vagyok Zsuzsi csecsemős nővérnek, aki úgy segített, hogy a korlátozott mozgásom ellenére rám tette ruha nélkül Leventét, ami hihetetlen sokat jelentett a lelkemnek! Hiszem, hogy ez a babának és a mamának is fontos, hiszen spontán szülésnél is, mint valami jutalom, eltöröl minden előtte történő szenvedést.

Néhányan körülöttem nem voltak elégedettek, ezért már azt gondoltam, velem lehet a baj. Aztán rájöttem, hogy hibát bárhol lehet találni (pl. egy kényelmetlen ágy), de a lényeg az, hogy mi mire nézünk, mit akarunk meglátni! Én bizony örültem nagyon, hogy élek én is, és a kisbabám is.

Már előre ijesztgettek, hogy az egyik nővér milyen mogorva (tapasztalatból tudtam jól, hogy 12 óra talpalás után nagyon nem egyszerű mosolyogni), ezért azt gondoltam ki, hogy én bizony csalok mosolyt az ő arcára! Minő meglepő, utána már cseppet sem tűnt mogorvának.

Mindamellett, hogy mennyire szuper a személyzet az elképesztő nyomás hatására, és hogy a felszereltség is mennyire sokat fejlődött, azt gondolom, hogy mi, kismamák, is nagyon sokat tehetünk azért, hogy ez megmaradjon. Igen fontos, hogy a takarító kapjon egy "Köszönöm!"-öt, hogy a nővérek, szülésznők is kapjanak kedves szót, miközben értünk dolgoznak, és az orvosokat megilleti a kellő tisztelet, és hogy megbízzunk bennük végig.

Összességében nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy egészségben megszülethetett kisfiunk, Tímár Levente, 3350g-mal, 50cm-rel, október 29-én.

Köszönöm, hogy végigolvastad! :) Remélem, áldást nyertél belőle.

Judit