A 35 hetes vizsgálaton, szembesített az orvosom azzal hogy az inzulinos terhességi cukor miatt, hamarabb be kell majd feküdnöm a kórházba mint a 38. hét. Majd kiírt két vizsgálatot, hogy attól lesz függő az hogy mikor kell befeküdni. De azt mondta az is megoldható hogy hetente 4x menjünk át Kecskemétre a vizsgálatokra. Ez teljesen padlóra tett minket. Mivel már hónap utolsó hetei voltak, ezért lehetetlennek tűnt az hogy hetente átjárjunk Kecskemétre, hiszen egy út 3000 ft. Persze az én férjecském még ki sem heverte azt hogy nem tudunk sem albérletbe menni, sem házat venni, most azért vádolta magát hogy még ezt sem tudja biztosítani.
Az első vizsgálat pénteken volt, a második hétfőn. A hétfői UH kimutatta hogy kevesebb a magzatvíz mint csütörtökön volt. Az orvos azonnal szembesített a kérdéssel: "Ma marad itt vagy holnap fekszik be?"
Mivel minden cuccom ott volt velem, hát úgy döntöttem megspórolok egy utat és maradtam. Akkor még nem tudtam hogy ez milyen fontos döntés volt...
Hétfőn és Kedd hajnalban kaptam tüdőérlelő injekciót. Az utolsó injekció után Eszterke megindult. Erős fájásokkal mentem le a szülőszobára, ahol megállapították hogy kinyílt a méhszáj. Gyorsan bekötöttek infúziókat meg injekciókat kaptam, hogy visszatartsák. Sikerült. Visszatartották.
Ha otthonról indultunk volna ezekkel a fájásokkal, nem tudták volna visszatartani, és nem kaphatta volna meg a tüdőérlelő szurikat... a koraszülött osztályra került volna... De Isten kegyelmes volt, hogy egy nappal hamarabb be feküdtem..
Így biztos volt a maradásom. A dokim azt mondta hogy csak a 36. hetet várjuk meg. Elértük a 36.-ot, de addig még kétszer volt sok jósló fájásom hosszú ideig, de elmúltak maguktól. 36.-héttől pedig semmi. Csak feküdtem bent és minden nap minden órában azért könyörögtem Istenhez hogy indítsa már meg mert én nem akarok bent lenni. Otthon a 3 gyermekem, egy fáradt apuka és egy kimerült mama...
Isten kegyelme még hogy a háziorvosunk segített abban hogy Laci táppénzre mehessen addig amíg bent vagyok és a munkahely is megengedte ezt.
Igen Isten kegyelme volt az egyik dolog amit megtanulhattam. Amikor bekerültem, közölték velem hogy a zárlat miatt nem jöhet be a férjem a szülésre. Sírtam és teljesen összetörtem. Elmondtam egy testvérnőnek. Minden szülésnél bent volt velem a férjem.. pont a 4.-nél nem?Úgy éreztem nem tudom végig csinálni a szülést "egyedül". Mérges voltam Istenre hogy hogyan hozhatott ilyen helyzetbe?! Féltem és sírtam. A testvérnő sok bátorító gondolatot írt nekem ami aránylag megnyugtatott, de Isten tudta hogy a "hisztis gyereket" ki kell rángatni a kis haragspiráljából! :) Egyszer csak írt egy másik testvérnő... egy nagyon megrázó üzenetet. Ő azzal küzd hogy lehessen babájuk. Igazából csak szembesített azzal hogy milyen nagy kegyelem az hogy nekem egy kisbaba lehet a pocakomban, én meg azon siránkozok hogy nem szülhetek a férjemmel együtt... tényleg szánalmasnak éreztem magam. Felfogtam hogy kegyelem az hogy gyermeket hordok a szívem alatt...
Miután megnyugodtam ebben a dologban, jött a következő kegyelem: Feloldották a zárlatot!
Persze utána nem akart a kis csajszi megindulni egyáltalán...
Egy nap amikor azért sírdogáltam mert nagyon hiányzott a családom és szenvedtem attól hogy én csak ott bent a kórházban semmit csinálok, oda sétáltam az ablakomhoz, ami a másik kórház épületre nézett kb. 40 ablakra, jóformán egy falra nézett az ablakom. De amikor odamentem az nap, Isten megmutatta hogy én most az ő kegyelmében élek. Láttam a nővéreket dolgozni a betegek mellett. Láttam idős nénit aki felállni sem tudott... láttam amikor egy ágynál elhúzták a függönyt... kegyelem... kegyelem hogy élsz...
A következő amikor megmutatta Isten a kegyelmét amikor a mellettünk levő szobába érkezett egy 22hetes kismama, koraszüléstől való visszatartásra... másnap ennyit hallottam, amit az orvos mondott: "Sajnálom, ezt a picit nem tudtuk megtartani, be kell fejezni a terhességet..."
A szívem összeszorult..Eszembe jutott az első vetélésem... újra éreztem amit akkor... és ekkor rúgott egy nagyot Eszterke a pocakomban és Isten súgott: Kegyelem hogy Ő él!!! Innentől kezdve minden mozgásáért hálát adtam Istennek!
A következő amikor Isten a kegyelmével szembesített: Fájásmérésre kellett mennem, de tudtam hogy úgysem mutat majd semmit... nem szokott. Majd a függöny mögül megszólalt az adminisztrátor: Nem semmi sorminta... Ez az első baba aki megtöri a sormintát: vetélés, vetélés, szülés, vetélés, szülés, vetélés, szülés... és most megint szülés!
Hmmm igen. Kegyelem. Nem volt előtte vetélés.. és ő sem ment el.. kegyelem..
A következő kegyelem lecke: Amikor már tudtam hogy pénteken lesz egy vizsgálat ami be is indíthatja a szülést, akkor csütörtökön egy barátnőm írt üzenetet, hogy ma jön Kecskemétre... elment a baba.. Összeroskadtam... sírtam.. tudtam Ezért kellett bent lennem eddig... Pénteken amikor nekem beindult a szülés... a barátnőm ugyan abban a szülőszobában feküdt... én életet adtam... ő neki éppen elment... iszonyatos durva lecke volt ez... Amikor a fájásaimmal sétálgattam, láttam őt... jobban fájt a szívem mint a vajúdás... Isten akkor hozzám szólt: Látod már mi a kegyelem??
Te kedves testvér/testvérnő meglátod mi az ami kegyelem? Én azóta a három hét óta észreveszem és hálás vagyok érte... már nem csak egy szó... már ha ezt a szót hallom akkor az számomra feléled!
Nézz körül te is! Minden, minden ami történik veled: KEGYELEM... Amit Jézus harcolt meg nekünk a kereszten!!
u.i.: Majd a szülésről is részletesebben írok, hiszen az is tele van csodákkal! :)
Nagyon jó volt elolvasni a kórházban töltött 3 heted kegyelmeit. Már nagyon várom Eszter baba születésének történetét is! Detti
VálaszTörlés